Véget ért az “Igazítás a világon” novellaíró pályázatunk is. 

2022. június 30.

Tamási Áron emlékére hirdettük meg novellapályázatunkat a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarság középiskolásai számára. A pályázók írásaiban azt értékeltük,  ha a saját élményvilágukból merítettek, de oly módon, hogy érezhető volt benne  Tamási szelleme, látásmódja is.  A 2022. június 13-ig beérkezett alkotások közül a zsűri döntése alapján két különdíjat osztunk ki: Fazakas Rita: Öt mázsa kolompér és Tóth Balázs: Ezüstcipő című alkotásáért. 

Szeretettel gratulálunk a díjazottaknak!

Nyereményüket postán juttatjuk el.

A nyertes novellák itt olvashatók:

FAZEKAS RITA: Öt mázsa kolompér

Mócsa Gergő a viselkedés meghatározásával – a tata szerint – sosem volt tisztában. Úgy is esett, hogy már egy éve szolgáltak együtt a Szabó Zsigával meg az Ábrányi Öcsivel a katonaságban, a Fekete-tengertől, Konstancától nem is olyan messzire. Gergő nem bánta; mit neki, hogy hárman vannak magyarok a kaszárnyán, ő aznap ugyanolyan boldogságban őgyelgett a fiúkkal a vonat körül, ami befutott a részlegbe.

Az ő kaszárnyájukhoz, ahol laktak, a megállóba mindig béfutott egy-egy mozdonyvezető uraság a szállítmányával egyetemben, hogy megpihenjen, s hozzon muníciót a katonáknak, elemózsiát az állatoknak. Ilyenkor a századtiszt odavakkantott egynéhány parancsot Gergőnek, ő meg abban a pillantásban cselekedte is azokat, hogy elkerülje a tiszt sziklaszerű öklét. Lepakolta az utánpótlást a fiúknak a regimentben, meg a disznóknak, akikért ő volt felelős, már ha a fiúk és a disznók között volt valamicske különbség.

Aznap este, amikor végzett a lepakolással, meg a disznókat is megetette jócskán, Gergő megállott a hodály mellett. Kezei sajogtak az egésznapi munkától, vörösen fölhólyagozott a bőre, mint mikor a tatával nyúlólat építettek odahaza, a Berettyónál.

Ahogy Gergő a kerítésnek támaszkodva gondolkozott, meglátta, hogy két alak mozgolódik a mozdony másik oldalán, ahová nem süt oda a kaszárnya gyér világa. Hát Gergő vette a vasvilláját, mert nem ismerte föl azonnal az alakokat, s ment, hogy megnézze kik ólálkodnak a vonat körött. Szíve izgatottan meglódult, hogy a fiú azt hitte, mindjárt kiugrik a helyéből.

Átszökött a másik oldalra, kezében a vasvillával, de hát a drága jó Szabó Zsiga és az Öcsi nézett vissza reá nagy szemekkel, mikor felbukkant az egyik vagon mögül. A két fiú összenézett, arcukra mocsoktól csúf, huncut mosoly szökött. Gergő már tudta a járást: a fiúk megint valami ostobaságon törik a fejüket. Ment is oda hozzájuk, a vasvilláját letámasztva.

Öcsi alacsony termetű fiú volt, bár orrát olyan gőgösen magasra húzta, hogy kitellt belőle, hogy az égig is felér. Oly huncutsággal nézett most Gergőre, hogy a fiú már tudta, mire vannak itt.

– Fel kellene oda menni – mutogatott a vagon tetejére. Gergő vigyorogva háta mögé bökdösött hüvelykujjával, ahol a bézárt vagon tetejére föl lehetett kapaszkodni egy lajtorján. Zsiga már menetelt is előre, mint aki semmit se fél, fel is kapaszkodott, s négykézlábra kapott, hogy egyensúlyát el ne veszítse a vonat tetejin.

Gergő Öcsivel együtt utánamászott, föl a vagon tetejire, hogy ahajt mászkáljanak tovább. Innen bé lehetett látni a völgyet és benne a temérdek erdőt, ami elválasztotta a várost meg a kaszárnyákat. Az éjszaka olyan sötétté festette bé az eget, mindent, hogy Gergő alig látott, csak találgatni tudott, hol szunnyad a város.

Mialatt Gergő elgondolkozva széjjelnézett a sötétben, azalatt Zsiga meg Öcsi rögvest fölfedező útjukra keltek a vonat tetejin. A kaszárnya világa nem jutott el idáig, hogy árulkodjon róluk a századtisztnek, úgyhogy Gergő megnyugvással csoszogott utánuk. Zsiga rámutatott a vonat oldalajtajának nyitó pöckire.

– Nézzünk belé – mondta. Gergő megmozgatta a pöcköt, de az nem akart szabadulni a karikából, ami tartotta, keservesen nyöszörgött a vas. Körbenézett, hátha lát másik pöcköt, és ott is volt a távolabbi vagonon. Ahogy azt megmozgatta, mindjárt kedvesebben csikorgott, mint az előző, s szabadult is. Öcsivel lassan kiengedték, hogy bénézhessenek a résen.

De az a vagonban lévő súlytól az ajtó kivágódott, a fiúknak azonnal el kellett engednie a pöcköt, a vagonból pedig a több mázsa barna kolompér csak folyt, folyt, folyt, mintha a Berettyó áradna ki. Megilletődve bámulták a sok burgonyát, ami csak hullámzott kifelé a vagonból. Öcsi és Zsiga felpislantottak Gergőre, aki tátott szájjal bámulta a pityókát. Gergő már ostorozta is magát, hogy nem gondolkozott előre, hiszen ezt most vissza nem pakolhatják, de nem hagyhatták azon helyt, mert a századtiszt olyan barackot nyom a fejére, hogy még jövőre is érezni fogja. Gergő két barátja felé fordult, mikor ötlett pattant fejébe. A fiú csendesen beszélni kezdett, ők meg figyeltek rá.

Fél óra elteltével már elhurcolták a nagyja burgonyát. Több mázsa kolompért béhordtak a kaszárnya egyik üres akoljába, ahonnan Gergő a disznókat kellett etesse, meg hát a fiúknak kellett főzzön. Zsákokba, dobozokba, kosarakba gyűjtötték bé a temérdek pityókát, minduntalan nevetgélve, hogy már beléfájdult a hasuk. Az éjszaka alatt szépen elhordták a sok burgonyát, bétárolták mindenestül az akolba.

A vonat oldalajtaját visszahajtották, mintha mi se történt volna, hálát adva az Istennek s angyalainak, hogy senki sem vélte meghallani az ajtó csapódását, különben úgy elnáspángolják őket, ahogy azt még a tata is szégyellte volna. Gergő követte barátait, bé a kaszárnyába aludni, gondolkozva, hogyan tartsa titokban a századtiszt előtt a temérdek pityókát – pontosan öt mázsa kolompért. Beléütközött Zsigába, mikor a fiú megtorpant előtte. Gergő fölnézett, értetlenkedve, hogy mire állottak meg, mikor észrevette a kaszárnya ajtójában a századtisztet.

TÓTH BALÁZS: Az ezüstcipő

     Egy szokványos bálnak indult szombat este. Lassacskán gyűltek össze az emberek a közösségi házban, hogy egy jót szórakozzanak. Hasonlóan cselekedett Tomi és Hajni is. Bár ők ekkor még egymástól függetlenül készültek, mert még nem ismerték egymást, nem is sejtették, hogy a bál végére egy kellemes meglepetés fogja őket érni.

     Tomi egy egyszerű farmerben és ingben indult útnak. Nem lakott messze a helytől, csupán két perc sétára. Hajni éppen az ellenkezője volt Tominak. Még az átlagosan kirívó öltözéknél is merészebb ruhadarabok felvételével próbálkozott, hátha még inkább magára tudja irányítani az egyedülálló férfi sorstársai figyelmét. Ő busszal érkezett. Két faluval odébb lakott, ahonnan elég nehézkes az eljutás a városba, viszont Hajni leleményességének hála ezt a problémát is sikerült kiküszöbölni. Amikor megérkeztek külön-külön, akkor sem lehetett semmi különlegeset felfedezi. Szólt a zene, özönlöttek az emberek befelé a terembe, ahol aztán többek egymás köszöntése után gyors és rövid beszélgetésbe elegyedtek arra hivatkozva, hogy már ezer éve nem látták egymást. Viszont Tominak és Hajninak a szándékai azonosak voltak. Mindketten szerettek volna megismerni egy párt, akivel később egy életen át boldogíthatják egymást.

     Egy gyors beléptetést követően az asztalukhoz kísérték Tomit és Hajnit is. Egymás mellé szólt a jegyük, bár a bál elején még tudomást sem akartak venni egymásról. Este hatot ütött az óra. A bál szervezője a színpadra állt, ahol kedves szavakkal köszöntötte az egybegyűlteket, majd pedig ezt követte a pincérek tucatjai által felszolgált hatalmas, ízletes és zamatos hidegtálak elfogyasztása. Több emberen is látszott, ahogyan korgó gyomorral nyúlnak a különlegesebbnél különlegesebb sült húsokért. Így tett Tomi is, ugyanis ő kifejezetten szerette az ilyen ínyencségeket.

– Nagyon jó étvágyad van! – szólt oda neki Hajni.

– Köszönöm! Igyekszem a hasam korgását csillapítani. Ahogy hallom jelenleg éppen az ilyesmi ételt szeretné befogadni. – felelt Tomi. – Mellesleg, ha megkérdezhetem, hogy hívnak?

– Hajni – felelte.

– Örvendek. Én Tomi vagyok – majd egy gyors kézrántást követően folytatták az ínycsiklandó ételek elfogyasztását.

     Az üres pocakoknak, a jó étvágynak és a felfokozott hangulatnak köszönhetően mindketten hamar elfogyasztották a felkínált sülteket, melyet követett az étkezés közben elkezdett beszélgetés folytatása. Mindketten meséltek magukról egymásnak. Látszott rajtuk, hogy sikerült elkápráztatniuk egymást. A tartalmas beszélgetésük közepette viszont meghallották, hogy egy romantikus zene került éppen terítékre.

– Felkérhetlek egy táncra? – érdeklődött fülig érő mosollyal az arcán Tomi.

– Még szép! – érkezett a válasz.

Tomi ezzel a lendülettel megfogta Hajni kezét, a színpad közepére vitte, majd pedig profi táncosokat megszégyenítő módon vitte táncba újdonsült szerelmét. Bizony, ez már szerelem volt! Mindkét szívben lobogott a tűz a másik iránt. Tomboló szerelmüknek köszönhetően nem tudták egymásról levenni a szemüket. A zene szépen elhalkult, az újdonsült pár ragyogó mosollyal mentek vissza az asztalhoz. Ekkor Tomi figyelmes lett valamire.

– Áh! Már értem, hogy miért táncolsz ilyen jól! – mondta Tomi, miközben szemei Hajni ezüstcipőjére szegeződtek.

– Ezek szerint akkor tetszik a cipőm? – nevetett fel Hajni.

– Igen, tetszik. Különlegessé teszi a még különlegesebb személyiségedet.

– És még különlegesebbé teszi a szívem által irántad érzett csodálatomat.

– Gondolkozom azon, hogy hogyan tudnálak jobban lenyűgözni, de arra az elhatározásra jutottam, hogy a jövő héten elhívnálak egy randevúra.

Hajni pozitív válaszként bólintott egyet, majd adott egy puszit Tominak. Tomi számára ekkor vált egyértelművé, hogy sikerült megvalósítania célját, miszerint szeretne rátalálni ezen a bálon egy olyan lányra, akivel egy életen át boldogíthatják egymást. Egy gyors telefonszámcsere után pedig mindketten hazamentek kipihenni az este fáradalmait.

     Hamar elkövetkezett a randevú ideje is, ahová Tomi nagyon elegánsan ment el. Úriemberhez méltóan egy csokor rózsával is meglepte újdonsült szerelmét. A romantikus, gyertyafényes, éttermi vacsorát követően egy nagy sétát tettek a naplementében a közeli tó körül, majd pedig egy lágy csókkal örök hűséget kötöttek. A néhány nap leforgása megmutatta számukra, hogy nem szükséges éveket, évtizedeket várni az igazi szerelemre, hiszen az akár a semmiből is alászállhat, még ha csak egy kicsit, vagy egyáltalán nem is számítunk rá.

     Évtizedekkel később, amikor már a huszonötödik házassági évfordulójukat ünnepelték, visszatértek ugyanebbe a bálba, hogy hálát adjanak az eltelt huszonöt évért, és hogy felelevenítsék a hosszú évtizedekkel ezelőtt történt romantikus estét.